A Bükk-hegység
A Bükk-vidék elnevezés a Bükk-hegységet, az Upponyi-hegységet és az Ózd-Pétervásárai-dombságot (Kis-Bükk, Ó-Bükk) foglalja magába. A területet északon az országhatár, délen a Bükkaljához csatlakozó Borsodi-mezőség zárja le. Noha legmagasabb csúcsai nem éri el az 1000 m-t (Istállós-kő 959, Bálvány 956, Tar-kő 950 m), átlagmagassága meghaladja a Mátráét, több mint húsz bérce emelkedik 900 m fölé. A turistautak mentén különös látványt nyújtó, a karszt hegységekre jellemző dolinák, töbrök, barlangok láthatók.
Aki csak egyszer is közelebbről ismerkedik a vadregényes Bükk-hegységgel, hazánk legmagasabbra emelkedő karsztos tönkhegységének változatos tájaival, meglesheti ritka és gazdag állatvilágának képviselőit, felkereshet páratlan zoológiai és kultúrtörténeti értékeket egyaránt rejtő barlangjából, sziklafülkéből néhányat - cseppet sem csodálkozik, hogy itt alakították ki a harmadik magyar nemzeti parkot. A turistautak mentén különös látványt nyújtó "őserdő", dolinák, töbrök, mezők láthatók. Gyönyörködhetünk a tájban a "kövek" csúcsáról és barangolhatunk félhomályba burkolódzó szurdokvölgyekben.
Növényvilág
Bükk-vidék természetes növénytakarója - nagyobb vízfolyások völgytalpainak kivételével - szinte mindenütt erdő. 250-400 m tengerszint feletti magasságban a természetes növénytakaró a cseres-tölgyes. Állományait, mint neve is mutatja, a csertölgy és a kocsánytalan tölgy alkotja. A mészkőterületeken már 300 m fölött megjelenik a mészkedvelő tölgyes. Fejlett cserjeszintjét a húsos som határozza meg, de gyakori a galagonya, a mezei juhar is. A különböző tölgyesek cserje- és gyepszintjében tavasztól késő nyárig mindig láthatunk virágzó fajokat.
A védett déli lejtők erdeiben február végén, legkésőbb március közepén kibomlanak a húsos som apró sárga virágai, amelyekből őszre bordó-piros, ízletes csonthéjas termések fejlődnek. A március növénye a leánykökörcsin. Kék, vagy kékes ibolyaszínű virágait kívülről bársonyos szőrzet borítja. Ilyenkor nyílik a sugárzóan sárga tavaszi hérics. Áprilisban a leánykökörcsint a törpe nőszirom váltja fel; sárga, ibolyaszínű vagy szürkésfehér virágai szinte a sziklarepedésekben rejtőznek. Sziklás hegyoldalak korán nyíló, szép sárga virága a tavaszi kankalin, amely néha az északi sziklaélek lassabban olvadó hótakarója tövében emeli csokrát. Áprilistól június végéig virít az erdei szellőrózsa.A május-júliusi időszak talán legfeltűnőbb növénye a magas, erős szagú nagy ezerjófű. Fürtös, halványpiros virágzata és termése szőrös (és mérgező), páratlanul szárnyalt levelei áttetszően pontozottak. Ilyenkor nyílik a bokorerdőkben az ernyősök családjába tartozó sujtár. Szirmai fehérek, levélkéi kerekdedek és tompán csipkések.
Májustól augusztusig, sőt szeptemberig is virágzik a sátoros margitvirág, a korai kakukkfű, az élesmosófű, a flórenci hölgymál, a keleti szarkaláb, a közönséges borkóró, a kőtörőfű, valamint a csillogó és a piros gólyaorr.
Az 500-700 m között elhelyezkedő gyertyános-tölgyesek a tölgyesek és a bükkösök öve között teremtik meg az átmenetet. A gyertyános-tölgyesek gazdag aljnövényzetét elsősorban boglárkafélék alkotják. Közéjük tartozik a pirosló hunyor, a téltemető, a békabogyó, a berki- és a bogláros szellőrózsa, a felálló, az erdei és a réti iszalag, a sokvirágú-, a gyapjas- és a változó boglárka. A cserjeszint is gazdag. Itt él a madár- és a lisztes berkenye, a barkócafa, a csere- és az egybibéjű galagonya.A gyertyános-tölgyesek jellemző kora tavaszi virága a kék-, a fehér- és a nagyvirágú ibolya, az odvas- és az ujjas keltike. Nyáron nyit a pettyes-, a borzas- és a hegyi orbáncfű.
A Bükk déli oldalán 600-700 m fölött a bükkösök övébe jutunk. A hűvös északi oldalakon a bükkösök 200 m-ig is leereszkednek. A bükkösök magas, zárt lombkoronaszintje kevés fényt enged át, cserjeszintjük ezért fejletlen vagy hiányzik, gyepszintjük virágos fajai lombfakadás előtt nyílnak. A 750-950 m magas Nagy-fennsíkon és a Kis-fennsík 700 m fölé emelkedő tetőin az ország legnagyobb, legszebben fejlett hegyi (montán) bükkösei élnek. A világosszürke, sima törzsű bükk tiszta állományába csak ritkán elegyedik egy-egy magas kőris vagy hegyi juhar.
Noha a bükkösök lombozata zárt, aljnövényzetük - különösen lombfakadás előtt - korántsem szegényes. Lillafürednél és Dédes környékén már február végén, de legkésőbb március elején megjelenik a szép, sárga virágú téltemető. A kék, ritkán halványrózsaszínes vagy fehér szirmú, tavaszi csillagvirág és a kívül ibolyáslila virágtakarójú, tenyeresen ölbe fogott levelű pirosló hunyor a bükkösök legkorábbi virágai közé tartozik. Kora tavasszal, a nedves bükkösök jellemző növénye a párta nélküli, sárgászöld csészéivel és aranysága felleveleivel világító veselke. Bükkfák gyökerein élősködik a korán virágzó vicsorgó. Szára rendszerint az avar alatt marad, de halványpiros virágfüzére könnyen észrevehető.
Áprilisban bővül a virágválaszték: eléggé gyakori a mérgező foltos kontyvirág (a Calla közeli rokona), amely ilyenkor 10-20 cm hosszú zöldes virágburkáról, ősszel piros bogyóbuzogányáról ismerhető fel. A kék virágú erdei nefelejcs mindenütt elterjedt. A hegyi bükkösökben virít a hagymás fogasír, a levele hónaljában fejlődő hagymácskákról ismerhetünk rá. A tisztásokon nyílik a ritkább, halvány-kénsárga sudárkankalin és a gyakoribb sárga tyúktaréj.Savanyú talajú bükkösökben májusban kezd virágozni az erdei madársóska. Szirmai fehérek vagy kissé lilásak, szív alakú levélkéi hármasával, lóherére emlékeztetően helyezkednek el. Savanykás levelei, különösen a Nagy-fennsík vízszegény vidékein, a szomjúságot is csökkenthetik. Ilyenkor zöldül ki néhány helyen (Tekenős-völgy, Áfonyás-oldal Bükkszentkereszt közelében) a Bükkben ritka, lombhullató fekete áfonya, amelynek levelei tojásdadok, hegyesek és fűrészes végűek, viráguk zöldes-vöröses és gömbös, bogyótermésük közismerten kékesfekete. Meg kell jegyeznünk, hogy a bükki fekete áfonya sohasem gyűjthető nagyobb mennyiségben, úgy, mint a Kárpátokban vagy akárcsak Kassa környékén is.
A bükkösök jellegzetes növénye a salamonpecsét. Igen érdekes a liliomfélékhez tartozó, gyöktörzses és négytagú virágokat fejlesztő farkasszőlő. Szárán 4-6 visszás tojásdad, örvös állású levél található. Termése sokmagvú fekete bogyó. A bükkösök hűvösebb és nedvesebb levegője igen kedvez a páfrányoknak. A hölgypáfrány, az erdei pajzsika, a szálkás pajzsika és a hegyi pajzsika is elterjedt.
A Bükk-fennsík peremébe mélyülő szurdokokban az ország legszebb szurdokerdői magasodnak. 25-40 m-ig emelkedő lombkoronaszintjüket termetes bükkök, hegyi juharok és magas kőrisek alkotják. Alattuk illatozik az erdei holdviola, gyakori a farkasbogyó, tömegesen virít az aranyos veselke és az erdei nenyúljhozzám. A szurdokerdőkben honos szép haraszt a gímpáfrány. Az északra futó, hűvös, nedves szurdokvölgyekben (Leány-völgy, Ablakos-kő-völgy) több ritka, magashegységi elterjedésű maradványfaj él: havasi ikravirág, sárga (kétvirágú) ibolya, havasi iszalag, havasi turbolya.A szőrfűgyepek jellemző, júliusban virágzó növénye a magyar palástfű. A boglárkaféléket az elálló vagy lehajló, bozontos szárú gyapjas boglárka, a fészekvirágzatúakat a mezei aggófű, a szegfűféléket a füzéres szikárka képviseli. Tovább színesíti a képet a sötétrózsaszín nagy pacsirtafű - virágai 1,5 cm-esek is lehetnek -, a lilásvörös fürtű üstökös pacsirtafű és a lazább fürtű, szürkéskék hegyi pacsirtafű. Nyáron gyakran találkozunk az ernyősök családjába tartozó, fehér szirmú, pirosló gallérka-levelű völgycsillaggal. A szúnyoglábú bibircsvirág hosszú, fonalas sarkantyúja a nyúlánk, fürtben álló, illatos piros virágok tartozéka; gumója hasogatott; a békakonty két nagy tőálló levelet fejleszt, virágai zöldek, virágzati gerince mirigyes-pelyhes.
Szőrfűgyepekben és hegyi rétek, erdők találkozásában, a Nagy-mező déli töbreinek szélén virágzik június-július legszebb ékessége, a turbánliliom. Lepellevelei rózsaszínűek vagy pirosak, de mindig sötéten pettyezettek, és ha kinyílnak, hátragöngyölődnek.
A nyár második felében (július-szeptember) kezd virítani a fehér here és a hegyi lóhere. Előbb finom illata, később élénk rózsaszínű foltja hívja föl figyelmünket a vékony kakukkfűre. Gyakori a pimpófélékhez tartozó vérontófű és a terebélyes harangvirág.
A következő, szeptemberig terjedő időszak ritka különlegessége a Nagy-mező egyik töbrében meghúzódó, kárpáti jellegű északi pofóka vagy sárkányfű, amely hazánkban csak itt él. A búcsúzó nyár hozza virágzásba az ördögharapta füvet, a szártalan bábakalácsot, a paróka imolát és a tárnicsokat. A kígyótárnics, a kornis-tárnics és a lilás virágú hegyi tárnicska magashegységi hangulatot adnak a tájnak.
A Bükk hegységben a boróka és a tiszafa kivételével az összes fenyőfa mesterségesen telepített. Többségükkel a Nagy-fennsík irtásait kísérelték meg újra fásítani. Legöregebb a Jávorkúti "Ősfenyves" mintegy 30 hektáron elterülő, közel másfélszáz éves luc- és vörösfenyő-állománya, amely korát a kedvező mikroklímának köszönheti. A fenyők tömeges telepítéséhez a bükki éghajlat nem a legmegfelelőbb, ezért, ahol lehet - gazdasági és természetvédelmi szempontból - az ősi bükkösök visszatelepítése célszerűbb.
A Bükk-hegység gyorsfolyású hegyi patakjait magaskórós égeresek kísérik. Kora tavasszal - március-áprilisban - a bükki patakok partját a marti lapu sárga fészkei és a vörös acsalapu sötét húsvörös színű virágzat-kandeláberei borítják be. Később kifejlődő nagy leveleiket a környék népe keserűlapunak nevezi, és a nyári záporok idején vagy erős napsugárzás ellen ernyőként is használja.
A zsurlókat a március-áprilisban termőhajtást hozó mezei zsurló, májustól az erdei zsurló, a Csanyik-völgyben az óriás zsurló és a kemény csúcsú, sárgászöld, áttelelő téli zsurló képviseli.
Állatvilág
A Bükk-hegység állatvilága
"Ne bántsák, ne irtsák a bükki erdők, mezők állatvilágát, hiszen az itteni életközösség egyensúlyának megőrzése, a védett természeti értékek és szépségek megóvása nemcsak a természetvédelem, hanem minden erdőt járó kötelessége is! Az erdőben járva soha ne feledjük: mi vendégek vagyunk, itt az állatok vannak otthon!"A Bükk-vidék gazdag állatvilágát elsősorban a változatos természeti adottságoknak köszönheti. Más és más fajokkal találkozunk a fennsíkon, a sziklás területeken, a kőgörgetegeken, az oxigéndús, hideg vizű erdei patakok környékén, a tavakban.
A középkorban a Bükk vidékének rengeteg erdői a leggazdagabb vadászterületek közé tartoztak. Az Árpád-korban Uppony környékén királyi bölényvadászok laktak. A nagyobb patakokban gyakori volt a hód, az erdőkben a farkas. A különlegesen gazdag - részben hajdani állatvilágra utal a vidék számos földrajzi neve is (Hódos-patak, Ölyves-kő, Hollós-tető, Szarvas-kő, Macska-kő, Disznós-kút, Farkas-lyuk-tető).
A többi hegységhez viszonyítva a Bükk erdőségei elsősorban háborítatlan madárvilágukkal tűnnek ki.
A ragadozó madarak közül egyre ritkábban találkozhatunk a nagyobb testű sasokkal és a sólyomfélékkel, a hegység nehezebben megközelíthető erdeiben szórványosan még fészkel a törpe-, a parlagi- és a rétisas is. A vándor- és a kabasólyom mellett a kis sólyom és a ritkább kerecsen sólyom is előfordul (a dédesi várhegyek környékén). A barna kánya, a héja, az ölyvek és a vörös vércse nem számítanak ritkaságnak, a kékvércsék azonban eléggé megfogyatkoztak. Bőven előfordul viszont még a baglyok néhány képviselője. A nyári alkonyatok leghangosabbja a macskabagoly és a kis kuvik. Nem ritka a füles bagoly, a füles és gatyás kuvik sem. A hozzáférhetetlenebb, magas sziklafalak üregeiben költ az uhu.
A nagytestű énekesek legritkább képviselője a holló. Kirándulásaink során leggyakrabban az apró énekesek kerülnek szemünk elé, közülük is első helyen kell említeni a fürge, állandóan csipogó széncinegét. Főleg tavaszi időszakban találkozhatunk sok pinttyel, citromsármánnyal - a bajszos sármány egyedül a Bél-kőn fészkel. Az erdőkben majd egész nyáron szól az énekes rigó és a kakukk. A patak menti cserjésekben gyakori az ökörszem, a vizek mentén a szárcsa, a bíbic, az erdei szalonka és a nagyobb tavakon a vadkacsák néhány faja. A költözők közül a billegetők változatos színű fajait: a barázda-, a hegyi- és a sárga billegetőt figyelhetjük meg.
A szárazabb, sűrű aljnövényzetű területeken a csöndesen járó, szerencsés kiránduló egyedüli fajdfélénkkel: a mogyoró színű császármadárral is találkozhat. Síkabb területeken - főleg, ahol mezőgazdálkodási művelés folyik - gyakori a fácán. Kisebb testű rokonai: a fürj és a fogoly alacsonyabb vonulatok tisztásain is előfordulnak. A sebes folyású hegyi patakok környékén érdekes, szép látnivalója a villámgyors szárnyalású, gyönyörű színű, hosszú csőrű jégmadár és a táplálékáért víz alá bukó, fehér mellényes vízirigó. Az idősebb erdők "távírászai" a harkályok. A Bükkben általában a szürke- és a zöld küllővel, a közép- és a nagy fakopáccsal, valamint a fekete harkállyal találkozhatunk, amint éppen az idősebb fák kérge alól férgeket kopogtatnak ki. Az erdőt járó ember árulója az ékes színezetű rabló: a szajkó, vagy ismertebb nevén a mátyásmadár. Ha veszélyt érez, éles hangján pillanatok alatt felveri az erdőt.
Az emlősök közül hajnalban, vagy alkonyatkor irtásokon, hárs-kőris sziklaerdők tisztásain viszonylag gyakran találkozhatunk őzzel, szarvassal. Az őzcsapatok legtöbbször riadt ugrálásokkal futnak el.
A szarvasbőgés a Bükkben szeptember közepétől október elejéig tart. Aki szeptember második felében napszálltakor kiül valamelyik "kő" peremére, nemcsak a táj csodálatos látványában lesz része, hanem remek, visszhangosított "bikahangversenyt" is hallhat.
A sűrű fiatalosok lakója, a szarvasnál jóval óvatosabb vaddisznó csak ritkán látható. Csendes, párás hajnalokon gyakran ráakadhatunk a magasabb részek tisztásain vagy a meredek sziklabércek alatt legelésző, Korzikáról betelepített, csigába csavarodó szarvú muflonok csapatára.
A ragadozók közül leggyakrabban látható a róka, de a csendesebb erdőkben összetalálkozhatunk az egérre vadászó görénnyel, menyéttel is. Ritkábban kerül szem elé a nyest, a hermelin, a borz és a nyuszt. Néhány - vadon már egészen ritka - nyérc család is vadászik a hegységekben. Az óvatos vadmacska öreg erdőkben is csak különlegesen szerencsés esetben kerülhet szemünk elé.
Azokban az években, amikor a tölgyesekben gazdag a makktermés, lépten-nyomon pockok (erdei, mezei, földi, kósza), egerek (erdei, törpe, güzü, csíkos), mókusok, pelék (mogyorós, nagy, erdei) szaladgálnak az előző évi száraz avaron. Ilyenkor elszaporodnak a rovarevők: a sün, a vakond, a mezei-, keleti-, erdei- és törpecickány. Nagyobb vízfolyások partjai mentén a vízicickány és a vidra is előfordul.A hegység gazdag barlanghálózata miatt a denevérek világa is népes, változatos. Mindenütt gyakori a törpe denevér. Télen-nyáron barlangban lakik a kereknyergű, a hosszúszárnyú, a horgas szőrű és a csonkafülű denevér. A kis- és nagypatkós denevér, a hegyes orrú és a vízi denevér csak téli álmát alussza a barlangokban, a ritka, hideg vidékeket kedvelő északi denevér télen a leghidegebb járatokban csüng.
Nedvesebb aljú erdőkben járva - főleg eső után - a kétéltűek közül gyakran találkozhatunk a fénylő fekete színű, szabálytalan alakú, nagy narancssárga foltokkal tarkázott szalamandrával. A lomha mozgású, érdekes állat kopoltyús lárváit tiszta forrásokba láthatjuk. A Kis- és Nagy-fennsík kisebb forrásaiban és a belőlük induló kis csermelyekben data_bukk/anhatunk rá vízmerítés közelben a tarajos-, pettyes- és alpesi gőtére. A békák közül leggyakoribb a nyáron roppant hangos kecskebéka, de a vizek mentén és a nyirkos helyeken előfordul a gyepi-, a kacagó és erdei béka is, valamint az aprócska leveli béka. A barna- és zöld varangyot a vöröshasú unkával együtt több száz lelőhelyről ismerjük. Ez utóbbi a legkisebb erdei tocsogókat is lakja.
Nagyobb, iszapos állóvizekben megtalálható a páncélos hüllők egyetlen hazai képviselője, a mocsári teknős. Tavak lassúbb vízfolyások környékén megszokott a hamuszürke testű vízisikló. Pofája két oldalán lévő narancssárga félhold alakú foltjáról könnyen felismerhető. Ha szárazabb, esős helyeken vagy kaszálók, rétek környékén járunk, gyakran találkozhatunk a tompa farkú, barna testű törékeny gyíkkal. Eger, Szilvásvárad környékén és Miskolc peremrészein gyakori a legnagyobb testű hazai gyíkféle, a zöld gyík, amely 30-40 cm hosszúra is megnő. Apró, karcsú testű, hosszúfarkú rokona, a fali gyík főleg kőbányák, meredek falú sziklák és kőlábakra épült erdei házak környékén kerülhet elénk. Napsütéses sziklagyepekben a magyar gyík is előfordul. Főleg rágcsálójárásos esztendőkben, erdős területeken mindenütt találkozhatunk a közel két méteres hosszúságot elérő erdei siklóval, de a rézsikló és a haragos sikló sem ritka. Ha elénk kerülne, ne bántsuk őket! Emberre ártalmatlanok, viszont megakadályozzák a rágcsálók túlszapororodását.
A Bükk vizeiből az élővilág számtalan, szemmel láthatatlan képviselőjét is kimutatták. Az egysejtűek közül gyakoriak a különböző ostorosok, a férgek közül a piócákhoz hasonló alakú gyászörvényférgek, és néhány más örvényférgek. A vizek valamivel nagyobb testű lakói a rákok, bolharákok, vízi ászkák.
A földben lakó vagy csak ritkán a felszínre jövő férgek közül mindenütt előfordulnak a gilisztafélék. Az erdei avart megbolygatva mindenfelé előkerülnek a soklábúak, és más alsórendű rovarok.
A levegő élővilága is gazdag. Vizek mentén közönségesek a kérészek, szúnyogok, szitakötők. A erdei rétek sokszínű virágai fölött mindenfelé tarkállik a kardos-, a fecskefarkú-, citrom-, galagonya- és a káposztalepke, a nappali pávaszem, a gyász-, róka-, atalanta lepke. Este és éjszaka a lámpafényre előjönnek a bagolypillék, az éjszakai pávaszemek, a szitkárok, szenderek, a szövő- és medvelepkék legkülönbözőbb fajai.A tücskök, szöcskék, sáskák, kabócák, a rétek, legelők "zenéjét" szolgáltatják. Az erdők alján sokszor elénk kerül a kékhátú ganajtúró bogár, a nagy - 3-4 cm-es - szarvasbogár és a pókok számtalan faja. Ha nem vigyázunk, bőrünkben hazavihetünk néhány vérszívó kullancsot is. A Bükk jellegzetessége a nagyvadak által lakott területeken nagy számban előforduló, vöröses színű szarvaslégy, amely ritkán csíp, de a ruha alá bújva fürge mászásával és lapos teste miatt összenyomhatatlanságával kellemetlen perceket szerezhet az erdőjáróknak. A dús virágú réteken és akácosok környékén megfigyelhetjük a vadméhek szorgalmas tevékenységét, a virágok beporzását segítő darazsak, virágbogarak munkáját. Kitermelt erdők helyén, vagy elhagyott, száraz farakásokon, főleg meleg időszakokban, erős napsütésnél találkozhatunk a bükki bogárvilág egyik érdekességével, a hamvasszürke alapon feketén foltos havasi cincérrel. A gyász-, hős-, csalán- és különböző virágcincérek is előfordulnak.
A Bükk csiga-faunája gazdag és változatos. A nedves völgyeket kedvelő, olykor hatalmas méreteket is elérő éticsiga állandó kísérője a rendkívül sokféle színben előforduló bokorcsiga. A száraz, sziklás helyeken az orsó alakú, szürkés csíkozású zebra csiga, az éti csigához hasonló, de kisebb pannón csiga és az avarcsiga gyakori. Az állóvizek jellegzetessége a 3-4 cm hosszúra megnövő, tornyos mocsári csiga és a fülcsiga, valamint a laposan csavarodó tányércsiga. Néhány hidegvizű tiszta forrás és kis patak köveit sűrűn borítja a mészkővidékekre jellemző, mákszemnyi patakcsiga. A partszegélyeken élő növények lakói a borostyáncsigák. Egy-egy tuskó felborításakor vagy rőzsegyűjtés közben sokszor találkozhatunk a félmeztelen csigával és a házatlanok jó néhány fajával. A hegységben gyakrabban szem elé kerül az egyébként ritka óriás meztelen csiga. Ómassa környékén, a hűvösebb völgyekben sötétkék színű változata is előfordul. Melegkedvelő maradványfaj a Kács, Mónosbél és Latorút langyos forrásaiban élő feketecsiga.
A Bükk állatvilágának több ezer tagja közül inkább csak a természetjárás mindennapjaiban szem elé kerülőket ismertettük.
Természetesen jó néhány olyan állattal is találkozhatunk, amely csak a különböző határozókból ismerhető fel, sőt, jó néhány rejtett tagja is lehet még a Bükk állatvilágának. Ezek megismerése a további kutatások feladata lesz. Eddigi ismereteinket elsősorban Herman Ottó (1833-1914) és Vásárhelyi István (1889-1968) kutatásainak köszönhetjük. Sírjuk egymás mellett található a felsőhámori temetőben. Az itt közölt anyag Vásárhelyi István korábbi összefoglaló munkáján alapult.
